UTH versenybeszámoló - Salomon Szentendre Trail 54 KM
Egy tökéletesen összerakott 4 hónapos felkészülés, jól sikerült edzések, precíz edzésterhelés. Szénhidráttöltés és verseny-frissítés csúcsra járatva. És egy görcs, amire senki nem számított.
2025. június 8.:
Carlos Alcaraz és Jannik Sinner minden idők egyik legnagyobb Grand Slam döntőjét játssza a Roland Garroson, ahol végül Alcaraz egy hihetetlen visszatéréssel győzedelmeskedik.
Cristiano Ronaldo 40 évesen gólt szerez a Nemzetek Ligája döntőjében Spanyolország ellen, ezzel hozzásegítve Portugáliát a végső győzelemhez.
Az egy nap híján 43 éves Attila élete legnagyobb küzdelmében, a vádli-görcsöt is legyőzve befut az Ultra Trail Hungary - Szentendre Trail 54 kilométeres, 1900 méter szintet is tartalmazó távjának célkapujába.
Ahogy Alcaraz és Ronaldo, úgy én is visszafojthatatlanul bőgtem, miután vége lett a küzdelemnek. Aki valaha is hónapokon, éveken át küzdött egyetlen célért, alárendelve mindent azért az egyetlen napért, lemondásokkal, kompromisszumokkal, és ami a legfontosabb: folyamatos konzisztens munkával, az biztosan átélte már ezt az ösztönös ember-élményt.
A célkapuban sírás nem hazudik: ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy tényleg mindent megtettél, minden munkát elvégeztél, amit a körülményeidhez és saját határaidhoz képest elvégezhettél. Ha a sírás nem jön, azzal a versennyel, azzal a céloddal van még dolgod. Én végül nem értem el azt az álomidőt, amit dédelgettem magamban, ám emiatt egy másodpercig sem okolhatom magamat. A sírást abszolút megérdemeltem.
Egy hülye novemberi ötlet
Tavaly októberben Ljubljanában, életemben másodjára szintén átéltem a katartikus öröm-sírás élményét (az elsőt életem első maratonijának teljesítése után). A 3-óra alatti maraton egy olyan cél volt, amit éveken át üldöztem. Előbb egy sérülés, később egy csonka felkészülés miatt nem érhettem el. Tavaly végül minden összeállt, az álom beteljesedett. De ahogy a verseny-szezon végeztével sokunkat, úgy engem is hatalmába kerített a “post-race blues”. Tudod, az a szomorú üresség érzés, ami egy több hónapos felkészülés és versenyzés után a kanapéra dönt. Bár volt nevezésem a februári Seville Marathon-ra, valójában oda is csak azért neveztem, hogy a leggyorsabb európai pályán végre meglegyen a sub-3 maratonom. (Nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez már ősszel Szlovéniában összejöhet.) Nem hajtott már egy újabb maraton PB, egy 2:55 vagy 2:50 alatti időre az én sérülésekre hajlamos 42 éves testem már nem valószínű, hogy valaha is képes lenne.
Aztán eljött a november, a terepen és aszfalton is rendkívül tehetséges Dávid futó-pajtim pedig bezsongatott az akkor nyíló UTH nevezésre. Szigorúan csak az élmény miatt! Terepen úgyis sokat sétálunk és eszünk közben, mi baj lehet. Egy dolgot felejtett el ő is és én is: Attila szeret versenyezni és csak a “fun” miatt nem szokott benevezni sehova.
Célzott felkészülés
A tavaszi (és nyári) terveimet aztán a térdeim állapota gyorsan átrajzolták. Pár hét alatt olyan fájdalom lett úrrá mindkét lábamban, hogy teljes megállásra kényszerített. Futócipők szögre akasztva, spin bike leporolva, Seville lemondva. Az utcán való tekergést felváltotta az egyik rendelőből a másikba való “rohangálás”. Hiába a friss MR, ahány orvos, annyi különböző diagnózis és “megoldás”. Egyik sem győzött meg, így végül PRP-injekció mellett és a lábizmok szétgyúrása mellett döntöttem.
Ez részben bevált, mert bár a fájdalom kisebb mértékben, de ott volt, viszont a növekvő terhelés ellenére sem fokozódott.
Március: 250k és 3800m szint.
Április: 302k és 4600m szint.
Május: 313k és 6000+m szint.
A célra átkomponált (aszfaltról hegyre) edzésterv közé még besuvasztottam két edzőversenyt is. Az első március utolsó hétvégéjére esett, egészen pontosan arra a hétvégére, amikor végig, 0-24-ben zuhogott az eső. 33 kilométer és 1400m szint a szétázott Börzsönyben a Garmin WTF XL távon. Bár abszolút 9. lettem, a verseny után még hetekig rémálmaim voltak. Az egyik éjjel azzal a gondolattal riadtam fel izzadtan, hogy “az UTH-n még +20 kili vár rám ehhez az őrülethez képest!”
A második már szebb élmény lett: klasszikus tavaszias terepfutó idő megint csak Börzsönyben, Triton Trail (23k + 1000m). A táv rövidebb, a szint kevesebb, ezen felbuzdulva kicsit jobban is toltam neki, sikerült is rendesen kifutnom magam. Túl jól éreztem magam ezen a távon és szinten, ami el is bizonytalanított, hogy akarom-e én ennek a több mint dupláját megfutni.
Spoiler: nem akartam. Tökéletesen elvoltam a 20-25 kilométeres hétvégi edzésekkel. A mászásokkal egyáltalán nem volt bajom, mert ezeken az edzéseken is hoztam az 1500+ szinteket, de az a rengeteg óra, amit az erdőben összekóvályogtam az elmúlt hónapokban, kezdett kicsinálni. Már nem vártam a hétvégi terepet, de a versenytől való visszalépés egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, ezért robot-üzemmódra váltottam. Minden héten letudtam a kötelező kilométer- és szint adagot, hogy azon a pünkösdi vasárnapon ne találkozzak egy hirtelen elém felhúzott fallal.
Utolsó simítások és a hirtelen nyár
Két héttel a verseny előtt futottam az utolsó (és egyben leghosszabb) edzésemet: a hivatalos verseny-tracknek egy 37 kilométeres részét. Egy esős péntek utáni szombat reggel, nem túl meleg párás levegő, megáradt patakok, életveszélyes sárban mászások a Vörös-kőre és a Nyergesre. Magam is meglepődtem, mennyire élveztem ezt a futást, így a megszerzett helyismeret mellett kellő önbizalmat is adott. 2 hét taper, visszafogott heti kilométerekkel, de magasan tartott intenzitással (threshold és speed session edzésekkel).
Közben az időjárás durva hirtelenséggel kezdett átfordulni a nyári kánikulába, bennem pedig megszólalt a vészcsengő. Tavaly ugyanis pontosan ugyanebben a szituációban sérül le a vádlim, előbb a bal, pár héttel később a jobb is. De nincs semmi gond - nyugtáztam magamban, hiszen a januári PRP-kezelés óta célirányosan edzem a vádlimat is, direkt erre a helyzetre készülve. Minden futás, minden bringázás után még odaálltam a lépcsőhöz a kettlebell-ekkel a kezemben 3 sorozat vádlizásra, még egyszer nem lépek ugyanabba a szarba..
A verseny hetében a futásaimat szigorúan a nap legmelegebb részére időzítettem az akklimatizáció miatt: könnyű kocogás a Szigeten a déli harangszóra, brutális résztávozás az árnyékmentes patak-parton a perzselő 40 fokos napon fél kettőkor. Pénteken 5 órás szauna és termálvizes szeánsz a Dagályban. Tényleg mindent megtettem, amit a lehetőségeim engedtek.
A szénhidráttöltésem már rutinosan telt, pénteken és szombaton is szépen közelítettem a napi 800 grammos szénhidráthoz, közben cukorkaként ettem a sótablettákat is. Zabkása, dupla ebéd, nutellás banános kenyér, mindenből giga adag. Alkoholmentes sör és izotóniás italok felváltva. Vasárnap reggelre sikeresen elkészült a pecsenyemalac forma.
Az 54 kilométer hosszú hullámvasút
Bár egész héten tagadásban voltam a versenyt illetően, vasárnap reggel már úgy tűztem fel a rajtszámomat a szentendrei Ferences Sportcsarnokban, mint aki totál elfelejtette, mekkora hülyeségre készül. Mosolyogva, kipihentem álltam be a rajtzónába, hogy aztán ott főjjünk a tűző napon még fél órát összezárva a szűkös karámba. Ismerősökkel jókedvűen társalogva fel sem tűnt, hogy kb. 15 perc alatt kiürítettem a kezemben lévő fél literes soft kulacsot. Mire ezen feleszméltem, már leolvadt a mosoly az arcomról, pár perccel később pedig meg is indultunk. Mondanám, hogy a hűvös, árnyékos hegyekbe, de oda csak 6 kili után jutottunk el. Előbb a város kis utcáin, majd a szántómező melletti poros úton hömpölygött a tömeg olyan eszeveszett melegben, hogy a kék közkutak előtt már sorok alakultak ki kulacs-töltésre várva. Még 3 kilométert sem mentünk.
De megváltást az erdő sem hozott. Addigra már kicsavart, porzó szivacsként próbáltam ritmusba kerülni, de nem jött a flow. Fogyott a víz, fogyott az izó, de több energia kellett, így egy koffeines zselével próbáltam magam berugdosni a buliba. Valamit segített, de a koffeintől csak még szomjasabb lettem. Az első ellenőrző ponton frissítés ugyan nem volt, de szerencsére a Lajos-forrás mellé telepedtek le a srácok. Oh boy, az a friss jéghideg forrás-víz maga volt az Isteni nektár, a világ legtökéletesebb itala! Hamar el is kezdett visszahozni a csoszogó zombi mozgásomból, kezdtem felvenni a ritmust. Hamar meg is érkeztünk az első frissítőponthoz Pilisszentlászlón, ahol először szembesültem az önkéntes crew elképesztő munkájával: egyszerre tépték ki a kezemből a kulacsot és már kérdezték, mit tölthetnek bele, én meg csak pislogtam, ilyen is létezik? Amíg megkaptam a friss vizemet, meglepődve néztem körül, mennyien ülnek és próbálnak észhez térni így közel harmad-táv után. Nem csak nekem lesz hosszú ez a vasárnap délután..
Én viszont messze voltam a borulástól, még mindig azt vártam, mikor érkezek meg egyáltalán a versenybe. Végre rákerültem az ismerős track-re, amit két héttel korábban futottam ugyanitt, és elképedve konstatáltam, ilyen rövid idő alatt mennyit tud változni az erdő. A két hete még vehemensen áradt patakok most szenvedősen csordogáltak a kiszáradt mederben, a tömény párás levegő helyét fojtogató szálló por vette át. A lábaim még nem érezték a boogie-t, a kedvem viszont igencsak megjött a futáshoz. A Visegrád felé száguldó lejtmenetben végre testben és lélekben is megérkeztem. Végül is csak 25 kili kellett hozzá.
A visegrádi frissítőponton már teljes extázisban kértem egy kis vizet és néhány sótabit, majd zakatoltam is tovább. Jött ugyanis a kedvenc szakaszom, a Visegrádi kálvária mászás a Keresztúton a sziklakápolnához, majd tovább a Fellegvár bejáratáig. A fenti parkolónál újratöltöttem a kezemben folyamatosan cipelt kulacsot, és már robogtam is tovább a Pap-rét felé. A lábaim könnyeddé váltak, a vízháztartásom rendeződött, az enyhe emelkedőn sorra előztem a futókat. Tudtam, már visszafelé haladunk, jöhet a két tüske, Skanzentől legurulok, ennyi. Mit nekem az első ultrám!
Az önfeledt szárnyalás aztán egészen a 32. kilométerig tartott (jól számolod, összesen 7 kilométernyi élmény-futás jutott): egy kifejezetten sima, könnyű terep szakaszon a jobb vádlim izomláz-szerűen elkezdett befeszülni, én pedig már jól ismertem ezt az érzést. Próbálkoztam sarokra és külső talp-élre érkezni, de ezt a tempót már nem bírta, 2 kilométer után teljesen megadta magát. Nyújtottam, masszíroztam, minden sósat magamba tömtem, ami nálam volt, de már csak sétálva tudtam tovább haladni. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi munka, edzés és lemondás után itt fejezem be a legmagasabb ponton. 8 perces kilikkel ment a gyors-gyaloglás és közben azzal nyugtattam magam, hogy a Vörös-kőre és a Nyergesre (also known as “The Twin Peaks”) ennél úgyis csak lassabban fogok felmászni, már csak el kéne odáig jutni. Bevonszoltam magam a Pap-réti frissítőpontra, ahol kicsit megálltam, lenyugodtam, újraterveztem. Friss izó, fél liter kóla, egy marék kovászos uborka. Továbbmegyek, jutok ameddig jutok. Néha rápróbáltam egy kis futásra, de a vádli keményen visszaszólt. Végül eszelős tervet dolgoztam ki ellene: a downhill szakaszokon amúgy is sarokra érkezek, így simán eljutok a Vörös-kő lábánál a mélyben csordogáló Hétvályú-forrásig, ott pedig a két giga-mászás közben végig úgy fogok menni, hogy az emelkedőt kihasználva kinyújtom a vádlimat. Ballal mászok erőből, a jobbat hátul hagyva kinyújtom.
A Vörös-kő mászás jól ment, mivel 3 héten belül most voltam itt harmadszor, sok meglepetést már nem tartogatott. A csúcsot őrző vörös rókával lepacsiztam, és a legnagyobb meglepetésemre újra tudtam közepes tempón futni. Jöhet a Nyerges, a nyerő stratégiámon nem változtattam, tovább nyújtottam a vádlit a felfelé mászás közben. Itt már újra visszatért belém az erő, a hit, hogy ezt a versenyt én ma már tutira behúzom, tőlem senki nem veheti el az élményt, hogy befussak a szentendrei korzón.
A Skanzen frissítőponthoz olyan ovációba érkeztem be, mintha nem a 60. hely környékén, hanem minimum dobogós helyen tartanék. Elképesztő hangulat, rengeteg ismerős. Kulacsot már vették is ki a kezemből, kaptam jeges vizet, jégkockát a hátamba, kancsó hideg vizet a fejemre. Szívesen maradtam volna még futós ismerősökkel dumcsizgatni, de volt még egy kis elintéznivalóm. Hat kilométer lefelé a város utcáin, és én újra szárnyaltam. Sorra daráltam be az előttem futókat, így sikerült picit menteni és szépíteni a görcs okozta kiesésen.
Szentendre belvárosába beérkezve már erősen kellett küzdenem, hogy még ne bőgjem el magam, de az utolsó kanyarokon nem bírtam tovább, átszakadt a gát. A könnyek áztatta szemeimmel alig vettem észre a befutónál drukkoló családomat, végül a kislányomat a kordonon átemelve együtt futottunk be a célba, ahol ő akaszthatta nyakamba a finisher érmet.
Két nappal később..
Ez győzelem volt. Nem csak nekem, mindenkinek, aki ebben a hőségben, ilyen körülmények között átküzdötte magát a hegyen és befutott a célba. Nekem mégis keserédes ez a győzelem. A verseny utáni este és másnap is végig azon bosszankodtam, hogy behúzhattam volna a 6 óra alatti álomidőmet, ha nincs ez a rohadt görcs. Ami ellen egész évben készültem, edzéssel, frissítéssel, tényleg mindent megtettem, hogy idén békén hagyjon. Másrészről végtelenül hálás vagyok a testemnek, hogy a görcs ellenére mégis engedte, hogy tovább cipeljem magam a cél felé, hogy nem hagyott fent a hegyen. Ez most 37 percembe került, de minden másodpercét megérte. A célban otthagyott örömkönnyek tanúskodnak róla, hogy mindent megettem, ami tőlem ebben az élethelyzetben, ilyen körülmények között kitelt. Ebben pontosan ennyi volt.
Gratula!