Egy régóta űzött vágy beteljesülése - WTF BRZSNY terepmaraton versenybeszámoló
Az év elején még tavaszi célversenyként neveztem erre a Börzsönyben tekergő terepmaratonra, majd elvesztette célverseny jellegét, egy másikat viszont így is beteljesített.
Nem vagyok a magyar hegyek ismerője. Igazából olyan messze vagyok ettől a kijelentéstől, mint ahol a párhuzamos egyenesek metszik egymást. Ha a hegyekbe készülök, akkor a terepfutó cipőm mellé az útlevelemet is bekészítem.
Telepi gyerek vagyok, a forró aszfalt az én terepem,
“beton kosárpályák, beton pingpong asztalok,
fiatal bandák a ház előtt, nem tiptop gazdagok”
(DSP - Beton, 2011).
Ennek megfelelően nehezen is indult a kapcsolatom a terepfutással. Eszközként tekintettem rá, amitől erősödik a lábam, amitől jobb lesz a futótechnikám, ahol javul a egyensúlyérzékem. És aminek a segítségével gyorsabb aszfaltos maratont tudok majd futni. Hogy én terepfutó versenyen induljak? Na ne nevetess, öcsém. A Ljubljanában elért sub-3 órás maratonom után mégis útkeresésben találtam magam, drága futó cimbim pedig jó érzékkel dobta be a remek UTH Szentendre Trail (54k + 1800m) ötletét. Ha pedig célverseny, arra minden eszközzel készülni kell, sok-sok eltöltött reggellel a Budai-ban és néhány felkészítő edzőversennyel. Így találtam magam tavaly, 2025 márciusában egyszer csak a Börzsönyben, egy olyan hideg és szürke vasárnap reggelen, amikor már 3 napja zuhogott az eső megállás nélkül. Az a verseny maga volt a megtestesült infernó, egy olyan tortúra, ahol minden futó egy kicsit más ember lett, miután megérkezett a célba. Akkor erről a versenyről ez a bejegyzésem született:
“És ki az a vadbarom, aki mindezek után visszamegy ugyanerre a versenyre?” - gondolhatod teljes joggal. Spoiler: ez a vadbarom én lennék. Eredetileg a Mátrabérc 54 kilométeres, brutális emelkedésekkel és ereszkedésekkel megtűzdelt versenyét tűztem ki, de a tavaly októberi térdműtétem után bizonytalan voltam, vajon ennyi idő elég lenne egy ilyen komoly és nehéz versenyre felkészülni. Hiába sikerült jól a műtét, hiába ment jól a regeneráció, muszáj volt belátnom, hogy ez most még nagy falat lenne. A WTF Börzsönyt ugyanakkor márciusról május közepére pakolták át (pont a Mátrabérc után egy héttel), ami nagyban növelte az esélyét annak, hogy a tavalyi időjárás nem ismétlődik meg. Így a Börzsöny mellett döntöttem, de a tavalyi XL táv után idén a maratonra neveztem, ez lesz a tuti célversenyem erre a tavaszi szezonra.
Elvesztette célverseny jellegét
Ahogy megszületett az elhatározás, fejest ugrottam a hosszabb és keményebb edzésekbe, amik meglepetésemre rettentően jól mentek. Olyan ütemben és mértékben jöttem fel tempóban és regenerációban, hogy ezt a meglepetés-formát muszáj volt letesztelnem a márciusi Vivicittán. Hogy ott mi történt, arról itt írtam bővebben:
És ez volt az a pont, a megvilágosodás, futós karrierem felismerése, hogy én továbbra is aszfaltos hosszútávfutó vagyok. Imádok gyorsan futni, imádok hosszan futni, szeretek a pulzus- és tempó-adatokban elveszni, szénhidrát-mennyiséget grammra és percre pontosan időzíteni - és mindezzel megnyerni azt a néhány (másod)percet, amivel gyorsabban futom a távot, mint korábban. A Vivicittán elért eredményem újra fellobbantotta bennem a tűzt, hogy 43-44 évesen is lehet óriási PB-t futni.
A nevezésem ugyanakkor megmaradt a Börzsöny-re, és más verseny híján nem is terveztem lemondani. És ha egy versenyen indulok, oda tisztességgel fel is készülök. Legalábbis igyekszem. Túl sok időm nem volt, de egy hétköznapi rövidebb és egy hétvégi hosszabb keringőzésre a Budaiban mindig sikerült sort keríteni. Edzőversenyként sikerült lecsapnom egy visszamondott VTM (Vértes Terep Maraton) nevezésre. 40 kilométer és 1000 méter szintemelkedés, azt mondják, jól futható pálya, hát nem tudom.. Ahogy azt sem tudom, áldás volt vagy átok, hogy végül eljutottam erre a versenyre. Nem ment jól, nem is éreztem túl jól magam, rettentő nagy szenvedés volt az első métertől az utolsóig. Talán a hirtelen meleg, a sok kocsikázás a lakóhelyemtől, vagy mert előző héten peak-eltem 100 kilométerrel és 2000 méter szinttel, amit még nem pihentem ki.. Minden esetre lehozott az életről, és a terepverseny műfajtól totál elment a kedvem.
És talán ez lehetett az áldás része a vértesi kitérőnek: hogy baromi alacsonyra került a léc a még hátralévő terepversenyemre. A versenyzés terhe teljesen lekerült a vállamról.
Semmi mást nem szerettem volna, csak jól érezni magam, élvezni az erdőt és kellemesen kifutni magam. Ez maradt az egyetlen cél.
Egy csodás vasárnap a Börzsönyben
A cél átkeretezése azonnal visszahozta a kedvem. Már nem volt teher újra és újra kocsiba pattanni, hogy terepen tudjak edzeni, a tavasz beköszöntével az erdő és én egyszerre virágoztunk ki. Már nagyon vártam, hogy újra a Börzsönyben futhassak, hiába a tavalyi csúfos első találkozás, már akkor éreztem, hogy kapcsolódunk egymáshoz. És a hegy most igazán megmutatta magát. Igaz, erre az alkalomra én is plusz 10 kilométerrel többet esélyt adtam neki.
A verseny időpontjának átszervezésével idén jóval kevesebben álltak rajthoz, hiába a csodás (futó)idő. Az új időpont talán túl közel került legnépszerűbb hazai terepversenyekhez (VTM, Mátrabérc, UTH - Ultra Trail Hungary), így sokan nem tudtak a felkészülésben helyet szorítani a WTF-nek. A hangulat ettől függetlenül (vagy pont emiatt?) elképesztően felszabadult és barátságos volt. Ez a szuper közösségi vibe a kora reggeli közös kocsikázástól egészen a verseny első pár kilométeréig kitartott. A világ legtermészetesebb dolga volt elgurulni Királyrétre, átvenni a rajtszámokat, meglátogatni a mosdót, majd egyszer csak elindulni az útra. A sztorizgatás, a vidám chit-chat egészen az első komolyabb mászásig tartott. Ott már mindenki magára koncentrált, az amúgy sem túl zsúfolt mezőny szétesett és mindenki elkezdte a saját versenyét futni. Az XL és a maratoni táv elágazásáig (kb. 18k) még itt-ott összetalálkozhattál más futókkal, onnantól viszont teljesen egyéni játék lett ez a vasárnapi terep-kaland. És azáltal, hogy a versenyzést szépen kikukáztam ebből a mai napból, én ezt egyáltalán nem bántam.
Egyszerre csodálatos és félelmetes, amikor egy ekkora hegyi erdőben egyedül ereszkedsz le a totális mélységbe, ahol a teljes néma nyugalom honol. Ha megállsz, a légzéseden kívül semmi mást nem hallasz. Ha a légzésed is megnyugszik, maximum a beleid mozgását hallhatod, ahogy épp küzd a zselé és izó keverék megemésztésével. A szél nem fúj be ide, hogy megzörrentse a fák leveleit, az állatok is szunyókálnak ebben a fülledt nappali melegben. Átszalad a gondolat, ha itt most kitörném a bokámat, vajon hogy a fenébe jutnék haza. Emiatt még jobban fókuszálok, minden érzékszervem maxra tekerve, együtt élek az ágakkal, a kövekkel, mint Neo a Mátrixban, három lépéssel előre látom, hova fogok lépni. Számomra ez a nagybetűs TEREPFUTÁS. Hálás vagyok a testemnek, hogy közel 44 évesen eljuttatott ide; hogy fél évvel a térdműtétem után itt futhatok hazán egyik legszebb hegyén, a bércein és a gyomrában, egy végtelenül technikás és változatos terepen, több mint 2000 méter szintemelkedéssel. Hálás vagyok az égnek, hogy a tavalyi vizes pokol után idén a lehető legszebb arcát, a tavasz legjavát mutatja. Hálás vagyok, hogy élek.
Oké, azért fáradok mint a szar, de semmi nem zökkent ki. Éhes nyilván nem vagyok ebben a brutális hőségben, de amikor szokatlanul nem megy a futás, abból tudom, le kell tuszkolni azt a rohadt szénhidrátot. Fél óra múlva már működik is. Aztán már várom az emelkedőket, hogy végre sétálhassak egy picit. Nem is annyira a testemnek, inkább az elmémnek kell ez a pár perc szünet. A testemet a végtelenségig tudom szekálni, de mentálisan nem vagyok hozzászokva a 5-6 órás kintlétekhez. Egy sík gáton a Duna mellett talán ellennék magammal még ennél tovább is, de itt, ezen a technikás terepen, ahol a folyamatos koncentráció a kulcs, hogy ne verd az arcod a kőbe, már egyre nehézkesebb.
Az utolsó nagy lejtmenetben, ami egy közel 5 kilométer hosszú egyenes és egy végtelenül unalmas hegyi út, és ahol már újra együtt futok a kisebb távok becsatlakozóival, akiket sorra kerülgetek 50 méterenként, elég egyetlen kis figyelem-vesztés és már a földön is vagyok. A bal térdem és könyököm vérzik, de semmi extra, a nálam lévő kütyük is megúszták, nincs okom sajnáltatni magam, megyek is tovább, már csak 5 kili a célig. Ezen az utolsó 5 kilométeren aztán újra visszatért belém az élet és a hála, már-már sajnáltam, hogy mindjárt vége. A célban aztán egy örömittas meghajlás, mintha minimum dobogós helyen értem volna célba. Nyilván nem (bár hozzá kell tennem, hogy soha senki nem előzött meg, vagyis az élboly már a legelején meglépett), de a 8. hely nekem tökéletesen megfelelő, ahogy a 82. hely is az lenne.
Terepfutás, szeretlek, de..
A helyezés és dobogóért küzdés az, ami elveszi számomra a terepfutás szépségét. Az aszfaltos versenyekkel ellentétben itt nincsenek PB-k, nincs egyéni pályacsúcs, ami nyilván érthető, hiszen az időjárási körülmények itt hatványozottan szólnak bele a futásba, mint az aszfalton. Ha csak egy nappal később van ez a verseny, ez az egész beszámoló más hangulatban íródott volna (ti. hétfőn leszakadt az ég). Én is jóval gyorsabb tempót mentem az idei maratonon, mint a tavalyi esős 33 kilométeren.
Nehéz az összehasonlítás, a fejlődés mérése, így marad a másokkal való versenyzés, ami az amatőr futás rákfenéje. Nem lehet a felkészülésed és az adott napi teljesítményed mércéje az, hogy más top vagy csak szimplán jobb futók elindulnak-e ugyanazon a távon.
A terepfutás ettől függetlenül számomra végre megszerettette magát. Kellett a mindset váltás, kellett a csoda idő, kellett a Börzsöny. Hogy jövőre újra indulok-e? Nem kérdés. De sosem leszek klasszikus terepfutó, az aszfalt az én terepem. Nekem kell az önmagammal való versenyzés. Kellenek a kínkeservesen megszerzett másodpercek, a patikamérlegen kiszámolt 5k splitek, kell az a fényes PB. Personal. Best. Magammal versenyzek, az előző napi önmagammal, az előző évi Attilával.
