Legutoljára két éve futottam klasszikus országúti maratont, és az is csak a harmadik maratonom volt. Pedig ha megkérdezik tőlem, maratonfutónak tartom magam. Számomra a maraton a legnagyobb tisztelettel bíró táv, a hosszútávfutás királynője. Egy félmaratonon a tempó dominál, a maratoni táv feletti ultrák esetén a megtett kilométerek. Ez az utolsó hosszútáv, ahol a kilométerek és a tempó tökéletes egyensúlyban vannak és minden alkalommal elvisznek a teljesítőképességed határára - vagy épp azon túl.
Egy maratont sosem vehetsz félvállról. Egy valamire való felkészülés 12-15 hét, a verseny utáni teljes regeneráció akár több hét is lehet. Az elit futók sem futnak évente kettőnél többet. Egy félmaratonnak nekimehetsz holnap reggel ébredés után, felkapsz 2 zselét a zsebbe, 2 nap múlva regenerálódsz. Az emberi test 30 kilométer felett kezd el igazán komoly hátrányba kerülni. Ha a megelőző hónapokban nem edzetted magad fokozatosan erre a távra; ha nem készítetted fel az izmaidat erősítő edzésekkel; ha nem gyakoroltad a futás közbeni energia-bevitelt, akkor 30 kilométer felett gyorsan a purgatóriumban találhatod magad. A legcsodálatosabb a maratonban, hogy ha ezekre mind felkészültél, akkor sem lehetsz biztos benne, hogy mi vár rád az utolsó 10 kilométeren.
A holt-szezon
Az én idei felkészülésem maga volt a parádé. Letudva a tavaszi terep-maratoni versenyemet, magam mögött hagyva a Börzsönyt és minden erdőt-hegyet, hamar visszataláltam az aszfaltra. Vágytam már rá, jobban, mint eddig bármikor. Bár a “hivatalos” maratoni felkészülésemig volt még pár hónap, minden futásomnál és minden konditermi erősítő edzésemnél ott lebegett a szemeim előtt. Tudtam jól, ha életem eddigi legjobbját akarom futni (vagyis 2:59 alatt), brutális heti kilométerekre lesz szükségem. Ezt nem bíztam a 15 hetes felkészülési időre, már korábban elkezdtem felépíteni.
Az extrém magas heti kilométerektől nem csak gyorsabb versenyt fogsz majd futni (ez egy olyan tény, amire még nincs egyértelmű tudományos magyarázat), hanem a regenerációd is folyamatosan felgyorsul. És ha felgyorsul a regenerációd, akkor már másnap (vagy még aznap délután) újra ki tudsz menni futni. Ha létezik ördögi kör, ezt pont az ellenkezője: többet futsz = gyorsabban regenerálódsz, majd hirtelen érkezik a Garmintól egy elnyert jelvény, miszerint 30 napja minden nap futottál. (Ne tudd meg Garmin, de ezek között volt néhány double-run-day is.)
Felkészülés indul
Augusztus végén aztán hivatalosan is beindult a buli: vagyis a laktátküszöb alatt végzett futások orrba-szájba. 6x6 perc, 4x9 perc, 3x12 perc. Igazából csak azért variáltam, hogy legyen némi változatosság. A lényeg minél több időt eltölteni az aktuális küszöböd alatt. “Thresholdmaxxing” - ez lett a felkészülésem jelszava. Ha ezt az értéket hétről hétre egyre feljebb tornászod, az VIP belépő a gyorsabb maratoni tempóhoz. Nyáron még 4:05-ös tempóval kezdtem ezeket a futásokat (nyilván melegebb is volt, de) októberben már 3:40 környékén futottam azonos pulzuson.
Végül becsatlakoztak a kulcs hosszúfutások is. Távban 30 és 38 kilométer között, benne: 7x2k, 5x5k, 5x3k, 1x15k, 1x16k. A legfontosabb változtatásom a korábbi felkészülésekhez képest ezeken a long run-okon volt, ugyanis ezúttal nem céltempóra futottam a spliteket, hanem effortra. Vagyis a saját futós tapasztalatom alapján érzésre lőttem be azt a tempót, amit szerintem egy maratonon tartani tudok majd. Idén tavasszal a Vivicíttán kísérleteztem először ezzel, és a vágyott 4:06-os átlag helyett aznapra 3:59-et dobott a gép.
Sosem tudhatod, hogy a versenynapon milyen körülmények között kell majd futnod, szárnyakat vagy épp ólomlábakat kapsz azon a reggelen. Ennek még lesz jelentősége.
A hosszúfutások remekül mentek, sőt, az utolsó kettő (1x15 és 1x16 9 nap eltéréssel) egészen bámulatos eredményt hozott: kézzel fogható realitássá vált, hogy be tudok futni 2:50 alá, ami számomra az abszolút elképzelhetetlen űridő. A Personal Best már nem volt kérdés, csak a mérete.
Mindez 44 évesen, szinte napra pontosan egy évvel a térd-műtétem után. Az egész felkészülés alatt semmilyen sérülést nem szedtem össze, egy darab fájdalomcsillapítót nem szedtem a műtét óta. Az utolsó két hétre már csak annyi dolgom maradt, hogy ez így is maradjon, és hogy a betegségek is elkerüljenek ebben a cudar november eleji vírusos időszakban. Az utolsó 10 napban aztán elkezdtem cékla-shottal tölteni, NAD+ infúzióval gyorsabban regenerálódni, és bekészítettem a brokkolicsíra-levet is. (Ha Andreas Almgren-nek ilyen időket hozott Koppenhágában és New York-ban, talán nekem is hasznomra lesz.) De ezekről az “extrákról” a következő hírlevélben részletesen beszámolok. Stay tuned!
Az olasz meló
Pénteken repülés-vonatozás, szombaton rajtszám-átvétel. Az idő meglehetősen szar, tipikus novemberi nyálkás, ködös 5 fokkal, egész napos random esőzésekkel. De vasárnapra már jobb időt ígérnek. A verseny a Maggiore-tó partján, A-ból B-be fut, tehát nem egy klasszikus körpálya, és talán ez is volt a legnagyobb vonzereje számomra. Ugyanis távolról kerülöm azokat a versenyeket, ahol több kört kell futni (mentálisan kicsinál), itt pedig még csak egyet sem kell, idevele! A szállásunk a rajtoló Arona város szomszédságában, Dormelletto-ban volt, vonattal/busszal 6 perc. Ám vasárnap busz nem jár, a vonat is csak másfél óránként, így kénytelen voltam már 2 órával a rajt előtt a helyszínen dekkolni. A szokásos verseny előtti rutinom (melynek legfontosabb eleme, hogy a nyugodt wc-zés lehetősége biztosítva legyen) ugrott, és ennek meg is lett a böjtje.
A verseny természetesen nem tartozik a legnagyobb olasz futóversenyek közé, az összes távon összesen 4000-en indulnak, ebből a maratonon kb. 900-an. A szervezés azonban még ezt a létszámot is alulmúlta, amiből csak 2 dolgot emelek ki:
Sikerült összesen 14 darab toitoi wc-t elhelyezni a rajtközpontba (nem vicc, kétszer is megszámoltam, volt időm, mint írtam). Álló piszoár sem volt. Kénytelen voltam egy muszáj-wc-zést megejteni idő előtt, pár perccel később már 30 méteres kígyózó sorok álltak minden budi előtt.
De a lényeg: a rajtzónát 5 szakaszra osztották fel, de úgy, hogy az első 4 szakaszba csak olaszok állhattak. Minden külföldit - a tervezett céltempótól teljesen függetlenül - bezavartak a legutolsó E-szektorba.
Mindez a szombati napon, a rajtszám átvételekor derült csak ki számomra. Köpni-nyelni nem tudtam, azt hittem, megfulladok a dühtől. Ezek a rohadékok tényleg azt várják, hogy Arona kicsi kis utcáin kerülgessek több ezer olaszt az első 5 kilométeren? Nem azért edzettem egész nyáron, hogy egy ilyen idióta baromsággal szétvágjátok az egész tervemet!
Azt mindenesetre már szombaton sikerült elérniük, hogy totál elmenjen a kedvem az egésztől. Nem elég, hogy olcsó, bazári szervezés, még teljesen idióták is, akik semmibe veszik az ide érkező (és sok-sok pénzt elköltő) külföldi indulót.
De az olasz “pontosság” és “precizitás” szerencsére csak az A-szektor első bejáratáig tartott, a magyar leleményesség meg ugyebár végtelen, így nagyjából 10 méterrel a kaput őrző biztonsági ember mögött finoman arrébbhelyeztem a kordont, és elfoglaltam a nekem kijáró rajthelyet. 6 perc a rajtig, nulladik zselé lecsúszik.
Az első kilométer még így is erős fókuszú kerülgetés volt, amit hullámzó tempóban, mindössze 4:15-ös átlaggal sikerült megoldani, majd a második kilométerre álltam be a maratoni effort-ra.
És itt derült ki számomra, amit már szombaton és a verseny reggelén is éreztem a testemben: ez bizony nem az a nap.
A korábbi napok esőzései 90%-os páratartalommal leptek meg mindenkit, a lábaim nehezek voltak, a gyomromba kő helyezkedett bele. A kulcs edzéseken szárnyalva futott 3:55-ös tempó helyett a 4:00-es pace is nehezen jött ugyanazon az efforton. Nem mintha rossz lett volna a 4 perces tempó, de ebben nem sok ráhagyás maradt az utolsó 10 kilométerre, és azokra a sunyi, elnyújtott emelkedőkre, amikről még fogalmam sem volt. Arról tudtam, hogy kb. 140 méter szint lesz a pályán (ami egy kifejezetten alacsony szám egy maratonon), de azt nem, hogy ez a 140 méter 4 emelkedőn fog eloszlani. Ez már nem hangzik jól és nem is nézett ki jól.
A gyomrom a 15. kilométertől kezdett el panaszkodni: böfögések és kétes kimenetelű egyéb bélmozgások, majd amikor minderre ráküldtem a második zselét, egy nem túl kellemes oldalszúrással válaszolt, ami aztán végig velemtartott. De ez még menedzselhető volt, az igazi próbatétel a félmaraton után érkezett. Egészen addig kialakultak 4-5 fős bolyok, akikkel lehetett együtt menni, de a Stresa-ban felállított félmaratoni befutónál szinte mindenki lekanyarodott. Rosszallóan vetettem búcsú pillantást mindenkire, hogy “ti tényleg csak félmaratont futottak ebben a tempóban, most meg itthagytok a szarban?” A pálya teljesen kiürült, egyetlen futót láttam magam előtt kb. 400 méterre.
Majd a 23. kilométernél jött a harmadik combos emelkedő és ezt már nem tudtam kiheverni. 27 kilométerig még elvittem a 4:01-es átlagon magam, de onnan azonos efforton fokozatosan esett vissza a tempóm. Igazából már az első kilométerektől sejtettem, hogy a 4 perces ezrekkel nagyon ki lenne centizve a vége egy 2:50-es befutóhoz, ami amúgy is az álom-tervem volt, sosem volt A-terv.
Az A-terv 2:55 volt, a B-terv új PB (sub 2:59), de ezen a ponton már inkább ez utóbbi volt életszerű. Innentől nem is foglalkoztam a tempó nézegetésével, csak az effortot próbáltam tartani. És hogy ne szálljak ki egy hirtelen gondolattól vezérelve. Mert ami az utolsó 1 órában történt, azt túlzás nélkül mondhatom életem legnehezebb 60 percének. Soha ekkora szenvedésben nem volt még részem. Mit szenvedés, vajúdás volt ez! Méterről-méterre, lépésről-lépésre. A kilométerek vánszorogtak, az úton sehol senki, nem hogy futó, még egy árva mezei gyalogos sem. De ha épp jött egy szurkoló kis család a gyerekekkel, már arra sem volt erőm, hogy rájuk pillantsak. Féltem, hogy kizökkenek ebből a robot-üzemmódból, amibe kapcsoltam magam és akkor borul minden.
La fase finale
Az utolsó 2 kilométeren aztán megláttam előbb egy, majd még két futót. Oké, na ti lesztek a motivációm, hogy levadásszak mindenkit! Az addigra 4:15-re lassult kilométerekből finoman elkezdtem ráadagolni a maradékot. A fejemben végtelenül ismételgettem a motiváló mondataimat:
nem azért futottam több mint 1500 kilométert az elmúlt 3 hónapban, hogy ez az utolsó 10 perc kicsináljon;
nem azért mentem ki esőben, esténként, dupla futós napra, hogy most elbukjak mindent;
nem azért toltam egész évben a konditermes erősítést, hogy most ne bírják ezek a lábak.
De a repeat-re állított mantrázás közben belül azért már tudtam: akárhonnan is nézem, ez egy picsanagy egyéni csúcs lesz. És amikor ez a gondolat a mélyből feltört a felszínre, akkor újra vittek a lábak. Előbb bedaráltam egy olaszt, aki próbált mögémállni, de hamar elengedte. Majd az utolsó frissítő után a másik srác egy mindent betöltő ordítással a hajlítójához kapott és a falat kezdte dühében ütni. Annyi lélekjelenlétem volt, mire melléértem, az utolsó zselémet odadobtam neki, hátha a gyors szénhidrát oldja a görcsöt a lábában. Remélem, csak görcs volt.. A harmadik srác már semmi problémát nem okozott: az utolsó 800 méteren már 3:50-be futottam, talán észre sem vette, hogy elment mellette valaki.
A Verbania célkapuban már üvöltött a speaker, a több száz éves templom tornyából megállás nélkül szólt a harang és a hétvége alatt most először még a nap is kisütött.
2:53:21, 4:05-ös átlagtempó, majdnem 6-perces egyéni csúcs.
Szakaszokban rám törő fékezhetetlen bőgés, ami ezúttal nem az elért eredménynek, hanem annak a ténynek szólt, hogy megúsztam ezt az utolsó egy órát. Semmit nem kívántam jobban, csakhogy ennek a mérhetetlen fájdalomnak legyen már vége. De mégis: azt jobban kívántam, hogy csak a cél után legyen vége. És erre vagyok a legbüszkébb.
A csomagomat gyorsan felkaptam a transzfer-kamionról, mert a hajó 15 percen belül indult vissza a rajt városába. A következő hajó 3 óra múlva indult, belegondolni is rossz, hogy a “lassabb” futók mennyit várhattak rá dideregve. Más megoldás ugyanis nem igazán volt, vonat idáig már nem jött el, az utak meg le voltak zárva, hiszen valami futóverseny volt a környéken..
Talán nem okozok meglepetést, de senkinek nem ajánlom ezt a versenyt. A pálya talán tényleg a legszebb Olaszországban (ez a verseny szlogen), ami valószínűleg így van, de a novemberi ködös, esős időben ebből sokat nem észlelsz. Ami megmarad, az a kihalt utak, az emelkedők és a büszkeség, hogy mindezek ellenére végignyomtad. Ezt viszem magammal a következő maratonomra, ami ezek után biztosan egy nagyobb városi verseny lesz.
